Milyen cetfajok léteznek?

A biológusok a cetek rendjét fogas- és sziláscetekre osztják. A fogasceteknek hagyományos emberfogazatuk van, amellyel főleg tintahalakat ejtenek zsákmányul. A sziláscetek szűrőberendezését a szájpadlásról lelógó szarulemezek alkotják. A szorosan egymás mellett kefeszerűen elhelyezkedő lemezek vége szálkás, amely növeli a szűrés hatékonyságát. Ennek segítségével szűrik ki táplálékukat, az apró rákokat a vízből. Közéjük tartozik a szürkebálna, a kékbálna, közönséges hosszúszárnyú bálna, a simabálna félék és a csukabálna is. A fogascetek (vagyis a delfinek és az ámbráscetek) ragadozók. Legnagyobbak a 17 méteresre is megnövő nagy ámbráscetek. Ennek a fajnak a hímje a mélytengeri polipokra vadászva arra is képes, hogy több mint 1000 méter mélyre is lemerüljön és egy óránál tovább is a víz alatt maradjon. Ezzel szemben a narválok és velük rokonságban álló fehér delfinek (orosz eredetű elnevezésük szerint: belugák) az Északi- sarkvidék sekély vizeiben élnek, olyan halakkal, rákokkal és puhatestűekkel táplálkoznak, amelyek főleg a tengerfenéken találhatók szép számban. A fehér delfineknek nincs hátúszójuk. Az Észak-Európához tartozó tengerekben is élnek cetek: csupán. 1,8 méterre növő közönséges barnadelfinek, amelyek eredetileg az egész északi féltekén elterjedtek. Kis disznódelfinnek is nevezik őket, szívesen vadásznak heringre. Ma már az Északi-tengerben is veszélyek vannak, nagyon ki számban azonban még a Balti-tengerben fellelhetők. Kétszáz évvel ezelőtt a kardszárnyú delfinekés az ámbráscetek néha még az Elbán is felúszták. Mára azonban évszázados bálnavadászatok következtében az Északi-tengerben erősen megfogyatkozott.

Forrás: Bálnk és delfinek című könyv