Mióta vadászik az ember bálnára?

Már évezredekkel ezelőtt újra meg újra előfordult, hogy haldokló bálnák vagy delfinek sodródtak a partra. A helybéliek a hatalmas testben csupán a zsírt és a húst látták, ami váratlanul az ölükbe hullott, képzeletük szerint a tenger istenének ajándékaként. Elfogyasztották hát a húst, felhasználták a zsírt a fűtéshez és a csontokat az építkezéshez. Később a bátrabbak aktívan kezdtek bálnára vadászni, először csak partközelben. Valószínűleg a vikingek voltak az első bálnavadászok. Azt bizonyosan tudni, hogy a baszkok a Vizcayai-öbölben már a 12. században hivatásszerűen szigonyozták a simabálnákat. A harpune, vagyis bálnavadászszigony szó szintén baszk „arpoi”-ból származik, jelentése „gyorsan fogni”. A vastag szalonnarétegnek köszönhetően a tetem a víz felszínén maradt, így viszonylag könnyedén a partra vontatták és feldarabolták.

A „parti bálnák” azonban hamarosan megritkultak, és a baszkok egyre inkább kiterjesztették a halászterületeiket. Továbbfejlesztették az eszközeiket, tengerjáró hajókat építettek. 1372-ben már elérték Új-Fundlandot, és jóval Kolumbusz előtt már az amerikai kontinensen voltak. A vadászat színtere a nyílt tenger lett.

A többi ország, mint pl. Anglia, Franciaország, Spanyolország és végül Hollandia, csakhamar betársultak a tenger óriásainak nagy hajtóvadászatába, és egészen a Jeges-tengerig üldözték a ceteket. Minden tavasszal halászhajók flottái hagyták el a kikötőket. A bálnavadászok a simabálnák, a grönlandi bálnák, és az északfoki bálnák egész csordáit szorították be a szigetek közé, és partközelben szúrták le őket. Az egész tenger vértől piroslott. A parton ideiglenes bálnafőzdéket állítottak fel, ahol a csíkokra vágott szalonnából kifőzték a zsírt, amit azután hordókba töltöttek. 1619-ben a Spitzbergák melletti Amszterdam-szigeten alapított holland város, Smeerenburg jó években 300 embert is foglalkozott. A feldolgozó üzemek mellett voltak itt a bálnavadászok szórakoztatására kocsmák és játékbarlangok is.

A bálnavadászat jó üzletnek bizonyult. Nem egy hajótulajdonos alaposan meggazdagodott rajta. Ez a foglalkozás azonban nemcsak a bálnákra nézve volt veszélyes: hajók süllyedtek el a viharban, törtek szét jéghegyeken, vagy fagytak bele a jégtáblákba, ha a tél váratlanul korán köszöntött be. Sok bálnavadász is életét veszítette a jeseg tengervízben.

Néhány évtized alatt – a viszonylag primitív halászási technika ellenére – a bálnaállomány szinte eltűnt a Jeges-tenger partjairól. A vadászok a simabálnákat a nyílt tengeren is üldözték. A feldaraboláshoz vagy a partra, vagy egy jégtáblára vonszolták őket. Amikor a grönlandi bálnaállomány már nagyon megfogyatkozott, a 18. század kezdetétől az amerikai, brit és holland bálnavadászok figyelme a melegebb vizekben élő ámbráscetekre irányult. A nagy ámráscetek vadászatának virágkora 1820 és 1850 közé tehető. Ezután ez az állatállomány is jelentősen megritkult, s a bálnaolajból készült lámpát lassan kiszorította olcsóbb vetélytársa, a petróleumlámpa. A bálnavadászat ekkor alábbhagyott.

Forrás: Bálnák és delfinek