Hogyan terítették le a „tenger óriásait”?

A bálnák azonban csak igen rövid időre érezhették magukat biztonságban. A norvégok érdeklődése a gyorsabb, barázdás bálnák felé fordult. Ezekre azonban hagyományos kézi szigonnyal már nem lehetett vadászni.

Két találmány, a gőzhajó és a norvég Svend Foyn által 1864-ben feltalált robbanófejes szigonyágyú hamarosan könnyű zsákmánnyá tette őket. A robbanófejes szigonyt nagy célzópontossággal lövik ki az ágyúból. A benne lévő töltet a bálna testében robban fel és halálos sebeket ejt. Emellett a robbanáskor felszabaduló gázok felfújják a bálna testét, így az nem képes lemerülni. Ha a bálna elejtéséről korábban még vadászatként lehetett beszélni, akkor ezek után már csak mint tömeges mészárlást lehet emlegetni.

Nem volt immár olyan víz, ahol a bálnák biztonságban érezhették magukat. A halászhajók még az Antarktisz vizeire is behatoltak. A déli sarkkör szigetein 1910-ben már 6 bálnafőzde működött, ezenkívül ugyanott 14 feldolgozóhajó is üzemelt. 48 halászhajójukkal csak abban az évben 10 230 bálnát ejtettek el. Az első „bálnavadász anyahajó” 1925-ben kezdte meg működését. A halászhajóról leterített bálnát a hajó farán elhelyezkedő vontatóberendezéssel húzták ezeknek az „úszó bálnafőzdéknek” a fedélzetére, ahol a tetemet feldarabolták, és teljesen feldolgozták.

Nem maradt olyan zuga a világnak, ahová a bálna elbújhatott volna. Rég elmúltak azok az idők, amikor árbockosárból figyelő matróz az kiáltotta, hogy „Bálna! Ott fúj!”. Ma helikopterekről, a legmodernebb radarokkal és echolokátorokkal mérik be az állatokat: semmi esélyük nincs a menekülésre.  

Forrás: Bálnák és delfinek című könyv